Tévhit: Sokan azt gondolják, hogy a vízitúrázás különösen veszélyes elfoglaltság.

A valóság: A  vízenjárás, vízitúrázás alapvetően biztonságos tevékenység, ha az írott és íratlan szabályokat betartjuk.

Ezt a tévhitet elsősorban azok terjesztik, akik még soha nem voltak vizitúrán.

Beszéljenek először önmagukért az adatok: Magyarországon 2007-ben (nem találtam sajnos frissebb adatot) összesen 85-en fulladtak vízbe. A 85 fő közül 15 fő öngyilkosság miatt, 38 fő eddig ismeretlen ok miatt fulladt vízbe. Fürdőzés miatt 32 fő fulladt meg. A legtöbb vízi balesetet még mindig az okozza, hogy az emberek felhevült testtel vagy teli hassal vetik magukat a vízbe, de egyre többször derül ki az áldozatról, hogy részegen ment strandolni. (forrás: ORFK, fn.hu)

A statisztikában külön nem említik a vízitúrázás közben vízbefulladtakat. Minden valószínűség szerint azért, mert ez ritkán történik. Ezeket az eseteket valószínűleg a fürdőzés közben megfulladt 32 fős adat tartalmazhatja és annak csupán a töredéke.

Egy triviális összehasonlítás: A 2008. január-novemberi időszakban közúti balesetben súlyosan megsérült 5634 személy, 907 személy életét vesztette. (hvg.hu)

A két adat között két nagyságrendbeli (kb. 100-szoros) eltérés van. A különbséget persze nyilvánvalóan az is okozza, hogy sokkal többen közlekednek a közutakon, mint a vizeken. Azt azonban akkor is kimondhatjuk, hogy a vízitúrázás során évente meghaltakat általában egy kezünkön meg tudjuk számolni. Történnek valóban balesetek a vizeken is, de az évente több tízezer vízitúrázóhoz képest a balesetek száma csekély.

Vizsgáljuk meg azt, hogy a tények ellenére ez a tévhit, miszerint a vízitúrázás veszélyes, miért alakult ki? Két fő okot látunk emögött.

1. Az egyik az, hogy Magyarországon az emberek jelentős hányada nemhogy evezni, de úszni sem tud. Márpedig ha valaki nem tud úszni, akkor a víz a számára nem más, mint egy veszélyekkel teli közeg. Így ráadásul valóban életveszélyesnek is tűnhet. Még ha valaki azt is állítja magáról, hogy tud úszni, akkor is gyakran tapasztalható, hogy az úszástudása kizárólag strandokra, vagy uszodákra korlátozódik. Olyan helyekre, ahol leér a lába, vagy legalábbis kristálytiszta a víz, és a part nincs messzebb 5-10 méternél. A nyílt élővíztől, ahol bizonytalan és változó a vízmélység, ráadásul halak is úszkálnak benne, sokaknak fóbiája, a racionális cselekvést gátló különböző kényszerképzete van. Ez Magyarországon gyakori, és elsősorban a vízzel kapcsolatos tapasztalat, konkrétan a személyes megtapasztalás hiányára vezethető vissza. Azt teljesen természetesnek tekintjük, ha valaki ilyen bizonytalan úszástudással, vagy az úszástudás teljes hiányában attól fél, hogy felborul vele a kenu, és beleesik a számára idegen közegbe, a vízbe. Természetes, hiszen az ismeretlentől mindig tartunk. Az nyilvánvaló, hogy ez a veszélyérzet azért tévhit, mert nem racionális az alapja.

Pontosan emiatt van jelentősége annak, hogy a gyerekek tapasztalatához, úszástudásához, evezési ismereteihez igazítsuk a túrának a helyszínét, nehézségi fokát. Ha valakinek idegen a közeg, a teljes mozáskultúra, merőben új a vízitúrázás élményanyaga, akkor először a görcsös félelmeket kell feloldani, a biztonságérzetet kell kialakítani, utána lehet megszerezni a konkrét evezéstechnikai tudást, és csak aztán nekivágni a nagyvíznek! És a mentőmellény viselése kötelező!

2. Mi a másik oka ennek a tévhitnek? A média működése. Közhelyszámba megy, hogy a média szívesen irányítja a figyelmet önmagára szenzációk keltésével, vagy nem szenzációs anyagok szenzációként való tálalásával. Természetesen ezt a szenzációra és szörnyűségekre éhes emberi természettel magyarázzák. Valljuk be őszintén magunknak, azért ebben van is némi igazság, bár azt hozzátenném azonnal, hogy részigazság, mert az emberek jelentős része jó híreket is szívesen hallgatna. Mit tud tehát tenni a média a közlekedési balesetben elhunyt heti átlag 15 fővel? Figyelemfelkeltően szaftosan tudja ezeket az eseményeket hétről hétre kitárgyalni? Nem. Fél percnél több időt nem éremes rászánni. Marad a sokkal ritkább baleseti halálok szinte kéjes részletességgel történő bemutatása, akár negyed órában, "első a nézettség" jeligére. "A sínek közé zuhant és szörnyethalt!" A valóság az, hogy részegen kiszállt a robogó vonatból eltaposni a kidobott csikket. (Érdekes, hogy erről senkinek nem az jut eszébe, hogy: Látod, fiam! Ne utazz vonaton, mert meghalsz!) Vagy egy másik hír: "Hárman indultak el kenuval a Római-partól, de csak kettőt tudtak kimenteni!" Igaz, hogy 8 fokos volt a víz, nem tudtak úszni és nem volt rajtuk mentőmellény, de a tévében halljuk a szemtanút:  "Csak azt láttam, hogy alighogy elindultak, felborultak és azonnal elsüllyedtek." Jujj, de szörnyű! Ez az! Erre van szükség. Az évi 1-2 esetet emlékezetesen lehet felnagyítani, nem nyomja el a következő napi két másik hasonló eset ezt a hírt. Mi marad meg emiatt ezekből a híradásokból az egyébként is vízfóbiás emberben? "Ugye megmondtam! Ez szörnyen veszélyes, el ne menj vízitúrázni, mert Te is felborulsz és odaveszel."

Az meg senkinek nem jut az eszébe, hogy a víz nyáron 24 fokos, és van rajtunk mentőmellény, a túravezető pedig azért van, hogy vigyázzon a csipet-csapatra.

Ez a kép a nagy Dunán készült, de ez már egy másik tévhitnek a témája.